Csend van, napok óta , kiürült a lakás, gyerekek táborban.
Lassú és kényelmes így a napom,van idő elmélkedni, mert nem szakítja meg az „Anya mi van ebédre?” – vagy ehhez hasonló kérdés.
Meglátogatom a szeretteimet, s eljön a barátnőm is.
Azon tűnődöm, hogy a pandémia megtanított egyedül, és befelé lenni, de arra is, hogy szövetségesek serege vesz körül, akikre bármikor számíthatok.
Arra, hogy egyedül vagyok ugyan, de nem magányosan.
Nagy a hála minden emberi kapcsolatért, az életért, ami ragyog és élni akar. Kivár, és türelmes velem.
Nemsokára pedig Anaya női tábor! Elmondhatatlan, ami ott létrejön.
Töltődöm, ráhangolódom, álmodozom, megvágyom azt, amit ott létrehozunk.
És minden pillanatát élvezem a meleg napsugaraknak, és alakulgat és érik, mit tudok ebből továbbadni a szüretkor majd.
Olyan jó, hogy nem kell sietni sehova! …
